Teljes cikk - 2026. június
Tankpusztítók
Mi-24-es: korszakos megoldások - 2. rész
Sáry Zoltán
Aharci helikopterek külsőre is különleges szerkezetek, a teljesítmény és az erő képviselői. Ez még inkább igaz az ellenség által szó szerint rettegett Hindra.
A harci helikopterek mindig is elit csoportot jelentettek a forgószárnyasok között, de a Mi-24-es valahogy mindig is más volt. Rajta még inkább látszik, hogy erőt sugároz, természetesen ez adódik a kialakításából is. Cikkünkben bemutatjuk magát a típust: a szerkezetét, a rendszereit és a fegyverzetét. Leginkább a D, V és P verziókkal foglalkozunk: ezek terjedtek el igazán nagy számban és itthon is hadrendben álltak.
Különleges felépítés
A szovjet szállító helikopterek mindig is nagyobbak voltak a hasonló kategóriájú nyugati vetélytársaiknál. A Mi-8/17-es és Mi-14-es alapján kifejlesztett Huszonnégyesre ez még inkább igaz: az AH-1G Cobra maximális felszálló tömege 4309 kg, a modernebb AH-64-es 10 433, míg a szovjet típusé változattól függően 12 500 körül alakul.
A helikopter törzse viszonylag nagy mérettel rendelkezik, nagyságrendileg hasonlóval, mint szállító rokonai. Az orrész esetében lényeges változás az egymás mögötti fülke elrendezés, ahol elől a fegyveroperátor, hátul pedig a pilóta-parancsnok kapott helyet. A Minyóhoz képest egy másik nagy különbséget a nagy sebességre optimalizált kialakítás jelent. Ez némileg áramvonalasabb, „sportosabb” vonalakat eredményez, de számos technikai megoldás is megfigyelhető. A függőleges stabilizátort is ennek megfelelően optimalizálták, az aszimmetrikus kialakításnak köszönhetően kisebb teljesítményre van szükség a faroklégcsavar esetében.
A Hind NATO kódnevű típus egyik különlegessége a két nagyméretű szárny. Ez szintén a nagy sebesség elérését segíti: a rajta keletkező felhajtóerő akár a teljes érték 30 százalékát is elérheti, így a forgószárny nagyobb mértékben használható vonóerő létrehozására. Ezen a részegységen a többi harci helikopterhez hasonlóan a függesztmények is helyet kaptak, azonban a jelentős fesztávolságnak köszönhetően viszonylag méretes eszközök is elférnek, például a nyugatiakhoz képest nagyobb átmérőjű, így kapacitású, nem irányított rakéta blokkok.
A forgószárny a szállítóhoz hasonlóan öt lapáttal rendelkezik, azonban azok formája és mérete szintén a nagyobb sebességet szolgálja. A hosszukat némileg csökkentették, hogy az előrefele haladó lapátvégek ne érjék el a hangsebességet. A háromtollú faroklégcsavar a baloldalon kapott helyet, így vonó képességgel rendelkezik, ami aerodinamikai szempontból kedvezőbb, például oldalszél esetén hatékonyabb.
Az irányítás koncepciója a hagyományos sémát követi: a baloldalt elhelyezett egyesített vezérlőkar mozgatásával minden egyes forgószárnylapát beállítási szöge azonos mértékben nő vagy csökken, ezzel változtatva a felhajtó-, illetve a vonóerő mértékét. A botkormány előre-hátra, illetve oldalra történő mozgatása szintén a lapátok szögét módosítja, de eltérő módon, úgynevezett „ciklikusan”. Ez teszi lehetővé a fordulót, illetve a helikopter állásszögének változtatását. A két pedál a faroklégcsavar lapátokat állítja: a vonóerő módosítására elsősorban a fordulóhoz van szükség. A helikopter túl nagy méretű és tömegű a hagyományos kormányzáshoz, ezért az hidraulika közbeiktatásával történik, vészhelyzetre külön rendszer is rendelkezésre áll.
Megnövelt teljesítmény
A törzsbe két darab új generációs TV3-117-es gázturbina került. Ezek szintén axiális kompresszorral rendelkeznek, ezáltal hosszabbak, viszont keskenyebbek, mint a nyugati erőforrások. A hajtómű nemcsak a 2225 lóerőt tekintve jelent előrelépést a Minyóéhoz képest, hanem kialakítását és segédberendezéseit illetően is. A beömlőnél elhelyezett, gomba alakú PZU szűrő hatékonyan távolítja el a port és más kisebb szennyeződést, javítva ezzel az erőforrás élettartamát. Bár a teljesítményt némileg csökkenti, de összességében elviselhető mértékben. A nagy teljesítményt továbbítani, elosztani szükséges, az erre szolgáló főreduktor a helikopterek legfontosabb berendezése: leállt hajtóművel még le lehet autorotálni, de ha ez a részegység megy tönkre, nincs második esély! A korábbi indítómotor-generátor helyett immár sűrített levegő végzi a kezdeti átforgatást, az ehhez szükséges energiát az AI-9-es indító gázturbina biztosítja. Ez a centrifugálkompresszoros hajtómű akár földi áramforrásként is használható.
A Minyó esetében a fűtést egy külön kerozinos kályha biztosította, a Huszonnégyesnél már a hajtóműtől elvezetett forró levegő. A típus immár légkondicionálással is rendelkezik, erre a nem nyitható, nagy méretű buborék ablak miatt volt szükség. Ezt szintén a hajtóműtől oldják meg: bár ezek a „megcsapolások” csökkentik a rendelkezésre álló teljesítményt, a nagy sebességre tervezett forgószárnyas esetében ez nem jelentett túl nagy problémát.
A futómű a hagyományos, orrkerekes megoldású. Az orrfutó „önbeállós”: a földi gurulásnál a fordulás a pedálok segítségével, a faroklégcsavar vonóerejének változtatásával történik. Ezt a folyamatot szükség esetén a kerekek aszimmetrikus fékezése is segíti. A futóművek a nagyobb sebesség érdekében behúzható kivitelt kaptak, a mozgatás hidraulikus módon történik. A kerekek - valószínűleg az adott belső hely miatt - a Minyóéhoz képest kisebb méretűek, de mivel a harci helikopternek feladatából adódóan nem feltétlenül kell „bárhol” leszállnia, ez kevésbé okoz gondot. A futóműnek még egy kevésbé feltűnő berendezés is részét képezi: a farokcsúszó a hátsó részt, illetve a légcsavart védi az esetleges talajnak ütközéstől.
Extra szolgáltatás
A típus pilótafülke elrendezése - a korai A és B verzió kivételével - hasonló a nyugati harci helikopterekhez, egymás mögötti. A gépszemélyzet parancsnoka a szovjet séma szerint a pilóta, ő a hátsó ülésben kapott helyet. Az operátor elsősorban a fegyverek egy részének alkalmazásáért felel. A műszerfala ennek megfelelően a baloldalon található, elől a géppuska célzókészüléke és irányzó rendszere kapott helyet. A feladat miatt a kormányszervei és a műszerei csak minimálisak: előbbi kevésbé precíz repülést tesz lehetővé, utóbbi pedig csak a a legszükségesebbeket tartalmazza. A kiképzésre szánt oktató DU, illetve az oldalt elhelyezett gépágyú miatt a P verzió esetében már az operátor fülke elejére került a műszerfal.
A Mi-24-es az egyetlen olyan, eleve harci helikopternek tervezett típus, amely tehertérrel is rendelkezik. Erre azért volt szükség, mivel a fejlesztéskor, az útkeresés során a szárazföldi csapatok légimozgékonysági tevékenységét ilyen módon is akarták támogatni. A 2,83 x 1,46 x 1,2 méteres térben nyolc katona foglalhat helyet. A kétoldalt elhelyezett beszállóajtók érdekes módon két részből állnak, és felfelé, illetve lefelé nyithatóak. Ez azért kedvező megoldás, mert az alsó egyben fellépőként is funkcionál, a felső pedig külön is nyitható, ahogyan a kis méretű ablakok is. Ez a szellőzésen kívül harcászati előnyöket is tartalmaz, például kézifegyverek is alkalmazhatóak, amit beépített speciális állványok is segítenek. Opcióként a deszantosok üléseinek helyére négy darab hordágy szerelhető. A Mi-24-es ezen részegysége plusz üzemanyag befogadására is szolgál: egy vagy két, egyenként 850 literes póttartály beépítésére is lehetőség van. A harci helikopter tehertere - bár más szempontból praktikusnak bizonyult - az eredeti elképzelés szerint végül nem váltotta be a várakozásokat és igény sem volt rá, így a későbbi szovjet/orosz típusok már nem rendelkeznek vele.
A pilótafülke és a deszanttér nem teljesen különül el egymástól: a kettő között egy szűk folyosó található. Mindkettő hermetikus kialakítású: ennek az az oka, hogy a harci helikoptert a harmadik világháborúra, esetlegesen tömegpusztító fegyverek által szennyezett terepszakaszok feletti bevetésekre tervezték. Ez a képesség egyébként a speciális vegyi-sugár felderítő szerepkörhöz is jól jött.
A Hind egy másik, a harci helikopterek között szintén egyedülállónak számító képességgel is rendelkezik: a külső teher rögzítésével. A törzs alatti - egyébként leszerelhető - zár segítségével akár 2400 kg teher emelésére és szállítására képes. Ez a lehetőség viszont nagy odafigyelést igényel, ugyanis a szállító helikopterhez képest nagyobb üres tömegű típus ilyen szempontból jóval korlátozottabb megoldást jelent, például a teljesítménytartalék tekintetében.
Repülési jellemzők
A harci helikopter összességében nemcsak megtartotta a szállító ős kedvező paramétereit, hanem még stabilabb platformnak bizonyult. Kifinomult, ugyanakkor robusztus kialakításának, továbbá nagy sebességének köszönhetően kiválóan kezelhető forgószárnyasnak számít. A hajózók nem véletlenül szeretik, ehhez a fejlettebb rendszerei is hozzájárulnak. Az akkori szemmel nézve modern robotpilóta nemcsak a munkaterhelést, hanem a stabilitást is javítja. Előbbit más is segíti: például a hátsó fülkében található térképindikátor, amely könnyebbé tette a helymeghatározást. A navigációt a doppler berendezés is támogatja, amely pontos föld feletti sebességmérést biztosított - már az 1970-es években.
Égi tüzérség
A harci helikopter feladatából adódóan a fegyverzet kiemelt jelentőséggel bír. A Mi-24D beépített „tüzérfegyverzete” a négycsövű, 12,7 mm űrméretű 9-A-624-es géppuska. Ez úgynevezett Gatling rendszerű, tehát a forgó négyes csőköteg mindegyikében éppen másik folyamat zajlik, megnövelve ezzel a tűzgyorsaságot. A komplexumhoz természetesen bonyolult kiszolgáló rendszer is tartozik, például a torony mozgatása vagy az 1470 darab lőszer tárolására és továbbítására szolgáló berendezés. A géppuskával történő tüzelés kétféle módon lehetséges: az operátor mozgatni is tudja, a gépparancsnok pedig rögzített pozícióban magával a helikopterrel tud célozni. A különféle fegyverek irányzásához még a régebbi generációs PKV célzókészülék áll rendelkezésre.
A Mi-24-es másik jellegzetes fegyvere a 9M17-es Falanga páncéltörő rakéta. A két szárny alatti sínekre összesen négy darabot lehet elhelyezni. A hangsebesség alatti fegyver egy és négy km közötti távolságból indítható, akár páncélozott járművek, illetve erődítések ellen is hatékonyan használható volt. A rakéta két szilárd üzemanyagú hajtóművel rendelkezik, az egyik indításra szolgál, a másik menetre. A 32 kg tömegű eszköz megdöbbentően alacsony, 540-720 km/órás sebességgel haladhat, legfeljebb 17 másodpercen keresztül. A rádióparancs alapú, félautomata rávezetés a rakéta láthatósága miatt csak nappal, míg a kézi akár szürkületben is alkalmazható volt. A kormányzási parancsra sűrített levegővel mozgatott kormányszervek reagáltak, melyek a belső tartályból kaptak táplálást. Az 5,4 kg-os harci rész 90 fokos becsapódás esetén 500 mm vastag páncélt volt képes átütni, ami akkoriban komolynak számított.
A Mi-24D következő, jóval hagyományosabb, ám mégis első ránézésre is jellegzetes fegyverét a szárny alá függeszthető négy darab UB-32-es blokk jelenti. Ezekbe egyenként 32 darab, 57 mm-es Sz-5-ös típusú, nem irányított rakétát lehet tölteni, melyekből többféle repeszromboló, illetve páncéltörő létezik. Ez a fegyver terület jellegű szórással rendelkezik, ennek megfelelően 4, 8, illetve 16-os sorozatok leadására van lehetőség. A harci helikopterre különböző, egyenként legfeljebb 500 kg-os bombák is függeszthetőek: bár egyes háborúkban alkalmazták is, hatékonysága vitatható.
Párhuzamos termelés
A bemutatott D (exportjelölése Mi-25) olyannyira sikeres lett, hogy már két üzemben is készült, összesen 625 épült belőle. A tapasztalatok alapján az új szériák már egyre több mindenben tértek el, jó példa erre a „magassági” TV3-117V hajtómű. Ennek nem lett nagyobb a teljesítménye, viszont a módosított szabályzórendszernek köszönhetően az üzemét immár nem földközelre, hanem nagyobb magasságra optimalizálták. Ezek a késői szériák több helyen is Mi-24D+ jelzéssel ismertek. Nem túl feltűnő, ám a harctéren szolgált hajózók véleménye alapján számos létfontosságú módosítás is történt. Például az amúgy igen hatékony pilótafülke elrendezést a hátrafelé történő kilátás érdekében visszapillantó tükrökkel is felszerelték.
Ez a verzió lett az alapja több speciális modifikációnak, például a géppuska nélküli DU oktatónak, melynek export jele elméletileg Mi-24U lett.
Túlélőképesség
A harci helikopterek még a forgószárnyasok között is kiemelt célpontoknak számítanak, hiszen mindig a harcok sűrűjében repülnek. Ez természetesen kihatott a Hind kialakítására is. A pilótafülkét és a létfontosságú részeket - például a hajtóművet és a főreduktort - páncélzat védi, a törzsön több helyen is látszik a normál borításnál vastagabb anyag. Az üzemanyagtartályok robbanásbiztos kialakítást kaptak: a belső terekbe szivacshoz hasonló anyag került, ami némileg csökkenti ugyan a tankolható mennyiséget, viszont nagymértékben javítja a túlélés esélyét.
Az afganisztáni tapasztalatok alapján ez sem volt elég, számos egyéb megoldást is be kellett vezetni. A vállról indítható infravörös légvédelmi rakéták miatt a helikopterek infracsapdavetőket kaptak. Az ASzO-2V-k első körben logikus módon a faroktartóra kerültek, tartópántokon rögzítve. A törzs tetejére, a forgószárny agy mögé Lipa céziumlámpás zavarót szereltek. A hajtóművek gázelvezetőire speciális berendezés került: az EVU hűtő jelentősen csökkenti az infraképet.
Továbbfejlesztés
A Mi-24-es képességei mind minőségileg, mind mennyiségileg sokat javultak, erre pont a fegyverzet a legjobb példa. Ez a korszerűsítés két részből állt: egyrészt a folyamatos továbbfejlesztés során a pusztítóeszközök egy részét direkt ehhez a típushoz hozták létre, de volt, amit másokra is függesztettek. Másrészt a változtatásokban az afganisztáni harctéri tapasztalatokat is kőkeményen figyelembe vették.
Az újabb V verzió esetében a géppuska változatlan maradt, viszont a helikopter már teljesen új célzó- és irányzó rendszert kapott. A rakétablokk esetében már a B-8-ast is lehetett függeszteni, ebből is a „laposabb” elejű helikopteres verziót (a merevszárnyú harcigépek hegyes orrút kaptak). Bár kapacitása 20-ra csökkent, a cső űrmérete 80 mm-re nőtt, így az összesített pusztító hatás is jóval nagyobb lett. Az újdonság ellenére előfordul, hogy a V-re és utódaira is a korábbi UB-32-es került függesztésre, például a kevésbé pusztító fegyver kiválóan megfelelt kiképzési célra. A páncéltörő rakétát az immár konténeres kialakítású, hangsebesség feletti 9M114-es jelentette, annak is a V verziója, amely a Sturm nevet kapta. Ezt a fegyvert még 1967-ben kezdték fejleszteni, a program végül olyan hosszú ideig húzódott, hogy csak a Mi-24V-re készült el. A várakozás megérte: a kompaktabb megoldása miatt a szárnyvégeken kívül a hagyományos csomópontra is rögzíthették. A hatótávolsága hat km-re, páncélátütő képessége 650 mm-re nőtt, a nagyobb sebesség miatt pedig az ellenségnek kevesebb ideje maradt a védekezésre, például ködfejlesztésre.
Az új helikopteren teljesen új fegyverek is megjelentek. Ilyen volt például a KMGU konténer, amely harckocsik, illetve élőerő elleni aknákat telepíthetett. Az UPK-23-250-es gondola kétcsövű GS-23-as gépágyút tartalmazott, a második szám pedig a lőszer javadalmazásra utalt. A GUV univerzális helikopteres konténer volt: az egyik verzió szerint 9A800 típusú 30 mm-es gránátvető kapott benne helyet, ezt eredetileg szárazföldi fegyvernek tervezték (AGS-17-es). A másik konfigurációt az orrba is beépített 9-A-624-es négycsövű 12,7, illetve két 7,62 mm-es géppuska jelentette. A légi célok ellen elméletileg az R-60-as, infravörös önirányítású légiharc rakéta is integrálásra került: az egyik verzió szerint a szárny alatti függesztési pontokra. Ezen kívül olyan fotó is fellelhető, ahol a Mi-24D - vagy az arról származó - Falanga indítósínre került ez a fegyver. A Mi-24V exportjelölése elméletileg Mi-35-ös volt. Ebből a verzióból is készült oktató, ebben az esetben VU.
Hatalmas tűzerő
A V esetében a mérnökök és a katonák is többé-kevésbé már elérték azt a szintet, amit vártak a harci helikoptertől. Sikerült beintegrálni az addig húzódó fejlesztéseket, illetve valóban modern megoldásokat tartalmazott. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy nem lehetett még finomítani rajta. Ez lett a P változat, melynek jellegzetessége a törzs oldalára szerelt GS-30-2 kétcsövű gépágyú. Ez a fegyver eredetileg a Szu-25-ös csatagépről származott és harcászati, illetve logisztikai szempontból is előnyös lehetett az alkalmazása. A géppuskához képest ez már komoly páncéltörő képességgel rendelkezett, igaz nem lehetett külön mozgatni és a fegyverhasználat sokszor „meglátszott” a helikopter szerkezetén. 635 ilyen gép épült, az exportra szánt példányok Mi-35P jelzéssel.
A gyakorlati tapasztalatok alapján a P sem volt tökéletes, azért a mérnökök a V-hez hasonló módon, az orrtoronyba építették be a kisebb méretű, tömegű és reakcióerejű, 23 mm-es GS-23-as kétcsövű gépágyút. Ez lett a Mi-24VP, melyből a Szovjetunió felbomlása miatt mindössze 25 épült.
