Teljes cikk - 2026. szeptember

Ha rövid a kardod…

A légiharc-rakéták reneszánsza

Trautmann Balázs

Akatonai légijárművek jelentős részének akad fegyverzete - néha nem is kevés. S vannak olyan repülőgépek is, ahol kifejezetten az a lényeg: minél nagyobb hatásfokkal és minél messzebbről tudjon eredményesen harcolni egy másik gép ellen. Több évtizedes verseny ez már a levegőben…

Az első világháborúban jutottak először komoly szerephez a mai szemmel nézve elképesztően törékeny, apró merevszárnyúak. Legendák keringenek a legelső hónapokban az egymásnak szárnybillegetéssel tisztelgő, ellenséges megfigyelő gépekről. Ekkor még a fegyverzetet a tisztek oldalfegyverei jelentették, de egy mozgó repülőgép hátsó üléséről, kézben tartott, kis kaliberű maroklőfegyverrel sikeresen leküzdeni egy másik gépet… Hát, nem volt életszerű.

Aztán megérkeztek a géppuskák, s ezzel a célfeladatra tervezett vadászgépek is. Majd 1915 közepén a híres Fokker Eindecker fedélzetén megjelent az első, többé-kevésbé megbízhatóan működő szinkronizáló berendezés. Így a géptörzsre rögzített géppuskák lövedékei már nem fűrészelték le a saját légcsavart. A második világháborúban már a szárnyakba beépített géppuskák és gépágyúk is ontották a tüzet, minden eddiginél nagyobb kalibert és fenyegetést hozva a légiharcokba. S történt még valami, ami a cikkünk szempontjából még izgalmasabb: megjelent az első légiharc-rakéta is. Örökre megváltozott így a légi harcászat. S éppen a 2020-as évek közepén egy újabb trendfordulónak vagyunk szemtanúi - lefelé és felfelé egyaránt kiterjesztve ennek a speciális fegyverzetnek a képességeit.

Ősidők

A mozgó légi célpontok ellen a levegőből bevethető, repülőgépről indítható rakéta elképzelése is kényszerből született. A Luftwaffe a hagyományos gépágyúkkal és géppuskákkal már nem volt képes eredményesen felvenni a harcot a nappal támadó, óriási és jól szervezett amerikai nehézbombázó-kötelékekkel és persze a védővadász kíséretükkel. Kellett valami pusztítóeszköz, amivel a kötelékeket a bombázók 12,7 mm-es nehézgéppuskáinak hatótávolságán kívül lehetett megtámadni. Az első kísérlet a Werfer-Granate 21-es volt, mely a jól bevált Nebelwerfer 21 cm-es, irányítatlan repesz-romboló rakétáját jelentette, a szárny alá elhelyezett csőből indítva. Az első, már az indítás után is irányítórendszerrel vezérelhető megoldás, azaz tulajdonképpen a mai légiharcrakéták valódi őse azonban az X-4-es volt: az 1500-4000 méter közötti hatótávolságú fegyvert a későbbi páncéltörő rakétákhoz hasonlóan egy, a pilótafülkében elhelyezett karral lehetett irányítani. A parancsok a maga után húzott vezetéken jutottak el a rakétáig. A fegyver azonban a jelenlegi adatok szerint csak a tesztelésekig jutott el, éles bevetést nem teljesített.

Kígyó veszély!

A német kísérletek eredményeit természetesen alaposan megvizsgálták a győztes szövetségesek is - Keleten és Nyugaton egyaránt. Az amerikai oldal első, már hadrendbe állított fegyvere a légierő Hughes AIM-4-es Falconja volt. Az infravörös keresőfej és a szilárd hajtóanyagú rakétamotor mellé a mai szemmel már kissé megmosolyogtató, 9-10 kilométeres maximális hatótávolság társult. A Falcon nem is lett sikeres, így hamar eltűnt a süllyesztőben - igaz, ehhez kellett az egyszerűségében is zseniális AIM-9 Sidewinder felbukkanása is. A Csörgőkígyó elsőként a haditengerészetnél állt hadrendbe 1956-ban, mint a hajófedélzeti vadászgépek alapfegyvere. A moduláris felépítésnek köszönhetően a Sidewinderből készült félaktív lokátorvezérlésű változat is, de az AIM-9C finoman szólva sem váltotta be a reményeket. Így maradt az infravörös változat folyamatos modernizációja: ebben óriási áttörést jelentett az 1977-ben megjelent AIM-9L, mely továbbfejlesztett infravörös érzékelőjének köszönhetően már képes volt nem csak hátulról indítva a célba csapódni. A fegyver kiválóságát jelzi, hogy az AIM-9X Block II-es változatot a mai napig gyártják: legutoljára június 26-án 1,1 milliárd dollár értékben rendeltek belőle az amerikai haditengerészet számára.

A Sidewinder jelentette az alapot az első, hadszíntéren is sikeresnek bizonyuló, szovjet légiharcrakéta, a K-13-as (AA-2 Atoll) számára is. A ma már legendás történet szerint 1958-ban egy tajvani F-86F Sabre szárnya alól indult AIM-9B utolérte célpontját, de a kínai MiG-17-esbe csapódó rakéta nem robbant fel és a gép sikeresen leszállt. Gyanítom, hogy a tűzszerészek és a műszakiak egy darabig túlóráztak, de sikerült az amerikai „csodafegyvert” egyben kiemelni, hatástalanítani, majd persze a Szovjetunióban is alaposan tanulmányozni - majd lemásolni. Itt is készült félaktív radarvezérlésű változat (K-13R), de a sikereket az infravörös Atoll aratta Vietnam felett. Igen, a sokáig lenézett szovjet rakétaipar termékének továbbfejlesztett, K-13A változata komoly meglepetéseket okozott az amerikai felségjelzésű gépek hajózói számára…

Közepesen megfelelők

Vietnamban debütált a másik, amerikai „alaprakéta”, a félaktív lokátorvezérlésű AIM-7 Sparrow is, mely a Sidewinder mellett az F-4 Phantom II-esek összes változata alapfegyverzetének számított. Bár 1958-tól a mai napig hadrendben áll (Ukrajnában is dolgozik, légvédelmi rakétaként alkalmazva), de igazából az 1991-es Sivatagi Vihar hadműveletben volt sikeres, az alaposan továbbfejlesztett, 1982-től szolgáló AIM-7M változatban.

Ennél nagyobb karriert futott be a hadrendbe állítása miatt szintén 1991-hez köthető AIM-120 AMRAAM-család. A Sparrow-kat nyugdíjazó, aktív lokátorvezérlésű fegyver mára már a NATO „alaprakétájának” tekinthető és egyes számítások szerint - figyelembe véve az ukrajnai alkalmazását is - a leküzdött célok száma alapján a legeredményesebb nyugati légharc-fegyver. A Magyar Honvédség NASAMS légvédelmi rendszerében is AMRAAM-ok dolgoznak, s a minden eddiginél nagyobb hatótávolságú AIM-120D változat még sokáig az F-35 Lightning II-esek alapfegyverének számít majd a belátható jövőn belül. Igaz, már lassan megindult az új, AIM-260 Joint Advanced Tactical Missile (JATM) nevet kapott, papíron 220-280 kilométer közötti hatótávolságúnak tartott AMRAAM-utód gyártása: de ezekből egyelőre csak igen kevés készült el.

A legendának járó tiszteletet azonban egy haditengerészeti óriás vívta ki. Az AIM-54-es Phoenix sikeréhez azonban kellett a csodálatos F-14-es Tomcat és a zseniális Hughes AN/AWG-9-es fedélzeti rádiólokátor. A variaszárnyú, hordozófedélzeti vadászgépet eleve ehhez a rakétához tervezték, bár használhatta a Sparrow-t és a Sidewindert is. A típus 2006-os hadrendből kivonásával eltűntek a Phoenixek is. Azaz csak az Amerikai Egyesült Államokban: az iráni F-14A Tomcatekkel a mai napig hadrendben maradtak az embargó ellenére hadra fogható állapotban tartott, helyben továbbfejlesztett rakéták is.

Természetesen a Szovjetunióban is készültek és készülnek a mai napig közepes hatótávolságú légiharc-rakéták: az első, igazán nagy számban elterjedt eszköznek a Vimpel R-23-as (AA-7 Apex) számított, melyek a MiG-23MF-ek szárnyai alatt Pápán is szolgálatot teljesítettek. Az R-27-es (AA-10 Alamo) már a negyedik generációs MiG-29-esek és Szu-27-esek fő fegyverzetének számítottak. A 29-esek ugyan elköszöntek már az aktív szolgálattól az orosz légierőnél, de a továbbfejlesztett Szuhojok (Szu-30, -32, -35) már az „orosz AMRAAM-mal”, azaz az R-77-es család (AA-12 Adder) tagjaival, illetve a nagyobb hatótávolságú, Ukrajnában is bevetett R-77M-mel szállhatnak fel.

A nagyok mellett két másik ország is komoly eredményeket ért el ezen a területen. Az MBDA Meteor és MICA sikerének a francia Matra cég félaktív lokátorvezérlésű remekei, az R.530-as, illetve a Super 530-as ágyaztak meg. A Super 530F változatot Irak eredményesen használta az iráni légierő gépei ellen is. Az infravörös, kis hatótávolságú, önirányítású kategóriát pedig 1968-tól az R.550-es Magic, majd 1986-tól a továbbfejlesztett Magic 2-es képviselte. Az MBDA MICA 1996-ban állt hadrendbe és hamar bebizonyította képességeit.

Kecskeméten pedig egy másik, modern eszköz jelent meg a JAS 39 EBS HU Gripenek szárnyvégén: az IRIS-T. A kiváló manőverezőképességű, infravörös önirányítású fegyver óriási előrelépést jelentett a korábban alkalmazott AIM-9L/I-1es Side­winderekhez képest. Remélhetően előbb-utóbb a közepes hatótávolságú MBDA Meteor is megérkezik a hírös város katonai repülőterére, tovább erősítve a magyar Gripenek levegő-levegő képességeit.

S ha harc, tapasztalat, akkor Izrael. A csöppnyi, de a világ egyik leghatékonyabb, legharcedzettebb légierejét kiépítő és fenntartó állam a légiharcrakéták területén is igyekezett minél inkább függetlenné válni. Ez elsőként a kis hatótávolságú, infravörös önirányítású, 1961-ben megjelent Shafrirral, majd a továbbfejlesztésének számító Pythonnal sikerült: ez utóbbival, a 3. generációt jelentő Python-3-asokkal izraeli adatok szerint az 1982-es libanoni háborúban 35 ellenséges gépet lőttek le. A jelenleg is gyártott Python-5-ös az F-35I Adirok fegyvertárába is bekerült.

A közepes és nagy hatótávolság meghódítása még folyamatban van: a 2023-as párizsi légikiállításon bemutatkozott Sky Sting fejlesztése az eddigi információk szerint még nem zárult le. A tervek szerint a kombinált, inerciális navigációs, majd végfázisban aktív lokátorvezérlésű rakéta hatótávolsága optimális körülmények között eléri majd a 250 kilométert is.

Repüljön messzebbre!

A jelenkor egyik legnagyobb kihívása a légiharc-rakétákkal szemben a hatótávolság növelése. Ezt az igényt számos tényező teszi megkerülhetetlenné. Kezdjük a földrajzzal: a Csendes-óceán nagy. Nagyon nagy. Márpedig Barack Obama akkori amerikai elnök 2011-ben meghirdetett, „Pivot to Asia”, azaz „Ázsia felé fordulás” néven ismert stratégiája óta az amerikai politikai és katonai vezetés a Kínával sejtett-várt összecsapásra készül. A térségben azonban kevés az igénybe vehető katonai repülőtér (bár Kína szorgalmasan építi a sajátjai a Délkelet-kínai tenger mesterséges szigetein), s a bevethető amerikai hordozókötelékek, így a repülőfedélzetek és a hozzá tartozó vadászgépek száma is bizony véges. A korlátozott gépszám miatt még inkább fontossá vált, hogy minél nagyobb terület legyen érdemben „lefedhető” nagy hatótávolságú, önirányításra alkalmas levegő-levegő rakétákkal. Ennek egyik kiváló és ismert példája lett az amerikai hajófedélzeti RIM-174B Standard Extended Range Active Missile (ERAM), más néven a Standard Missile-6-os légi indítású változat. Az óriási, 860 kilogrammos tömegű, 64 kilogrammos robbanófejű, inerciális navigációval, majd a pálya végén aktív radar önirányítással haladó fegyvert jelenleg csak az F/A-18E/F Super Hornetek képesek hordozni, a két belső szárny alatti pilonon. Az amerikai stratégia szerint a kis mennyiségben hadrendbe állított rakétával elsősorban az olyan, kiemelt fontosságú, kevésbé manőverező légi célpontokat kívánják semlegesíteni, mint a légtérellenőrző radarrepülőgépek, elektronikai harcigépek vagy légi utántöltők. A Ray­theon szerint a Gunslinger azonban tökéletesen alkalmas a nehezen észlelhető kialakítású, kínai gépek, így a kéthajtóműves, nagyméretű és kifejezetten a hatótávolságra „kihegyezett” Csengdu J-20-as és a kínai F-35-ösnek is becézett Senyang J-35-ös leküzdésére is.

Kína sem kíván lemaradni persze: a nyugati hírszerzők információi szerint 2022-től hadrendben álló PL-17-es rakéta a becslések szerint akár 400 kilométeres távolságból is indítható egy közeledő, nagy magasságban repülő légi cél ellen. A szintén igen nagyméretű fegyvert a jelenlegi ismeretek szerint a már említett, ötödik generációs J-20-as mellett a Senyang J-16-os és az Oroszországból vásárolt Szu-30MK2-esek is alkalmazhatják. A feladatkör hasonló a Gunslingeréhez: a kiemelten értékes légi célok megsemmisítése a lehető legnagyobb távolságból.

A fentiek mellett szót kell ejteni az egyetlen, háborúban bizonyított, extra hatótávolságú levegő-levegő rakétáról, mégpedig az Ukrajna felett aktív, orosz Vimpel R-37M-ről (mely RVV-BD néven is ismert). Bár a háborúban mindkét fél bőven alkalmazza az elhallgatás és a hamis információk terjesztésének taktikáját, a nyugati és ukrán szakirodalom szerint tényként kezelhető, hogy a Szu-35Sz és a MiG-31BM fedélzetéről alkalmazható, a NATO-tól az AA-13 Axehead kódnevet kapott fegyver legalább 5-10 ukrán merev- és forgószárnyas vesztét okozta - még Oroszország területe fölül indítva. Egyes orosz források szerint 2024. április 12-én egy ilyen rakétával érték el az első ukrán F-16AM Fighting Falcon-veszteséget is: ezt természetesen a kijevi védelmi minisztérium nem kívánta megerősíteni.

Legyen olcsóbb!

A 2020-as évek egy teljesen más igényt is támasztottak a légiharc-rakétákkal szemben. A drónhadviselés nagykorúvá válásával, a nagy hatótávolságú, nagy robbanófejjel felszerelt, de olcsón és tömegesen gyártható támadódrónok megjelenésével és egy-egy akció során akár százszámra bevetésével már „nem jön ki a matek”. Egyszerűen a hagyományos légiharcrakéták egyrészt túl drágák - egy MICA az iráni/orosz Sahed-136/Geran-2 drón értékének sokszorosába kerül. 2,5 millió dollár áll szemben 250 ezerrel, darabonként számolva. Ráadásul a fejlett, nyugati légiharc-rakéták gyártását valójában 2026-ig sem sikerült nagyságrendileg felpörgetni, hiszen ehhez a teljes és globális ellátóláncot be kellene gyorsítani. Egyszerűen a gyártókapacitás távolról sem képes követni az igényeket és a raktárkészletek java is elfogyott már. És akkor ehhez tegyük hozzá azt is, hogy az Irán ellen február 28-án indított amerikai-izraeli háború hatására az Öböl-térségbeli államok védelmében is szó szerint százszámra alkalmaztak légiharc-rakétákat.

A speciális feladatra, azaz a tömeges és olcsó drónvadászatra költséghatékony megoldásként már a levegő-föld feladatkörben bevált rakétákat alakítottak át. Ennek első fecskéje az amerikai APKWS II-es volt, mely a veterán, 70 mm-es Zuni nem irányított rakéták lézeres félaktív vezérlésű, költséghatékony precíziós csapásmérésre alkalmazott változata volt. Már „csupán” annyit kellett megoldani (s ez elsősorban programozási-informatikai feladat volt), hogy a többfeladatú vadászgépek fedélzeti vagy külső függesztésű lézeres célmegjelölő eszköze a föld helyett az égre is tudjon nézni, „megfestve” a lokátorral vagy az infravörös kamerával, esetleg az éjjellátó szemüveggel észlelt drónt. Mivel a Sahed-kategóriájú támadógépek nem manővereznek és sebességük is jellemzően alacsony, így a megoldás gyorsan elterjedt és mindkét fő hadszíntéren használják is. Emellett sikeres kis hatótávolságú légvédelmi eszköz is lett az APKWS II-es, terepjáróra integrált indítóegységből használva.

A napokban pedig a francia légierő jelentette be, hogy a szintén több évtizede használt SNEB 68 mm-es, nem irányított levegő-föld rakétákat alakították át erre a feladatra. Az éleslövészeteket egy Dassault Rafale F3-as vadászgéppel végezték, a hivatalos közlemény szerint teljes sikerrel, a Thales és a légierő kísérleti és tesztközpontja (Centre d’expertise aérienne militaire, CEAM) bevonásával.

És ma már beköszöntött az a korszak is, amikor drónok vadásznak drónokra és ember vezette helikopterekre, légiharc-rakétával. Itt elsősorban az ukrán frontra érdemes figyelni. A jól ismert R-73-as (AA-11 Archer) infravörös légiharc-rakétát rendszeresen használják az orosz támadódrónok ellen, az ukrán MiG-29-esekről és Szu-27-esekről indítva. A Magura V5-ös tengeri drón azonban már légvédelmi eszközként használja, a Fekete-tengeren hajózva. Az eddigi és aránylag hitelesnek mondható, orosz nyílt forrásokból is megerősített információk szerint sikerült már Mi-8-as helikoptert és alacsony magasságra merészkedő Szu-30SzM többfeladatú vadászgépet is lelőni ezzel.

Az orosz fél is élt a drón-rakéta kettős kifejlesztésével. A lelőtt roncsok vizsgálatából és több, az elfogás közben készített videofelvételből egyértelműen azonosítható, hogy számos Geran-2-es drón kapott a hátára egy indítópilont, melyre a korábbi generációt képviselő R-60-as (AA-8 Aphid) kis hatótávolságú, infravörös önirányítású légiharc-rakéta került fel. Ennek hűtés nélküli keresőfeje nagyjából négy kilométeres távolságból képes befogni célpontját. Persze lehet mosolyogni az orosz megoldáson, de nem érdemes. Egyre erősebb például a gyanú, hogy a június 30-án, a Poltava térségében géppuskájával éppen Sahed-vadász bevetésen dolgozó Mi-8-as helikoptert egy ilyen rakétás támadással lőtték le.