Teljes cikk - 2026. július

Ellenséges területen

Mindig benne van a pakliban…

Sáry Zoltán

Ajelenlegi iráni konfliktus sok mindenben újat mutatott, az egyik ezek közül a lelőtt F-15E operátorának esete. Az amerikaiak szó szerint minden követ megmozgattak, hogy sikeresen kimentsék katonájukat.

Vajon mit tehet egy hajózó, amikor ellenséges vonalak mögött találja magát? A válasz valószínűleg pályafutásának legnehezebb kérdése, melyen - nem meglepő módon -, nincs ideje sokat tűnődni. Természetesen a helyzet nem ilyen egyszerű, hiszen eleve nem egyetlen kérdésről beszélhetünk.

Mindenáron kihozunk

A folyamat megértéséhez tekintsük át, mit is jelent egy ilyen esemény a mentést megszervezők szempontjából? Közismert tény, hogy a legaprólékosabban tervezett, legjobban végrehajtott művelet is járhat veszteségekkel: ha nem az ellenséges behatás eredményeképpen, akkor külső ok miatti baleset is előfordulhat. Egy fegyveres konfliktus esetén matematikailag pusztán csak idő kérdése, hogy mikor kerül bajba saját hajózó ellenséges környezetben.

Arra, hogy mennyire lényeges ez a terület, a két világháború között jöttek rá. Jó példa erre a Kínában harcoló amerikai Repülő Tigrisek, melynek pilótái a dzsekikre varrt feltűnő zászlóval és a helyieknek szóló felirattal indultak harcba. Ez arról tájékoztatta a lakosságot, hogy amennyiben támogatják a hajózót, díjat kapnak érte. Az angolul „blood chitnek” nevezett (magyarra fordítással inkább nem próbálkozunk) tájékoztató idővel igen elterjedt lett, leginkább az angolszász országokban. Még a nemrégen Kuvait felett lelőtt F-15E-k hajózói is rendelkeztek ilyennel.

Az első szervezett „harci kutató-mentő” akciókra - bár még nem így hívták - a második világháború során került sor. Jó példa erre a japán célpontokra csapást mérő amerikai bombázók számára létrehozott „lánc”: a hajókból, tengeralattjárókból és repülőgépekből álló koncepció rendszer szintű, hatékony megoldást kínált.

Természetesen emberiességi oldalról nézve egyértelmű, hogy szükség van ilyen megoldásokra. Azonban a háború jóval túlmutat ezeken a szempontokon, a hajózók kimentésének igénye kőkemény realitásokon alapul. Azonban a pszichológia rendkívül fontos tényező: ha egy katona tudja, hogy amennyiben bajba kerül a legmesszebb menőkig számíthat segítségre, valóban a maximumot fogja nyújtani. Ennek a fordítottja is könnyen belátható: amennyiben kétség merül fel, hogy esetleges probléma akár a legsúlyosabb eredménnyel is járhat, kétszer is meg fogja gondolni, hogy például egy kedvezőtlenebb meteorológia helyzet esetén be merjen-e repülni az ellenséges légtérbe. Ezzel pedig a drágán fenntartott haderő hatékonysága csökken. Azt is figyelembe kell venni, hogy az esetlegesen elfogott katona az ellenséges médiában mutogatva demoralizálóan hat társaira, akik ezt követően finoman szólva sem a legmagasabb harci szellemmel fognak bírni. A civil adófizetőkről nem is beszélve: egy ilyen eset egyenesen sokkolhatja a társadalmat, ráadásul jogosan várják el a politikai, illetve katonai vezetőktől, hogy mindent megtegyenek a katonáikért. Ma már rengeteg hölgy szolgál a fegyveres erőknél és ha velük történik meg mindez, akkor még inkább hatványozottan igaz.

Minden egyes katona komoly információk forrása: még a legutolsó „baka” is számos olyan adat birtokosa, amely a hírszerzők számára valóságos „aranybánya”. Nem véletlen, hogy szinte minden konfliktus idején előfordult, hogy a szárazföldi csapatok akciókat indítottak az ellenséges haderő tagjainak fogságba ejtésére. A frontvonal túloldalán végrehajtott „vállalkozások” általában alacsony beosztású „nyelvekkel” tértek vissza, azonban rendszerbe illesztve komoly következtetéseket lehet levonni. Ezek után igazi főnyeremény mondjuk egy pilóta elfogása, hiszen ők számos védett információ birtokosai.

Speciális eljárások

A modern fegyveres erők éles bevetésre induló hajózói általában ilyen téren is jól átgondolt tevékenységet végeznek. A hadműveletek kezdetén amúgy is célirányos képzéseken vesznek részt, amely erre a területre is kiterjed. Jó példa erre a brit Royal Air Force: az 1990-es közel-keleti áttelepülést követően a Tornado személyzetek nemcsak kis magasságú repülést gyakorolták a sivatag felett, hanem a különleges műveleti katonáktól a helyi vadállatok elejtésének és elfogyasztásának módszereit is. Azért jellemző a kulturális különbségekre, hogy a pilótákat inkább elriasztotta a látott mozzanat.

Felszállás előtt például leadják a személyes tárgyaikat, a ruházatukról pedig eltávolítják az eleve tépőzáras kialakítású felvarrókat. Magukhoz veszik a speciális túlélő felszerelést, melyet a legtöbb esetben külön helyen tárolnak. Katapultálás esetére, azonosíthatóság érdekében, sok esetben jó előre valamilyen személyes adatot is meg kell adniuk. Az eligazításoknak általában a különböző felderítő, illetve kutató-mentő tájékoztatók is részét képezik.

A szabvány eljárások sok esetben azt is leírják, hogy a bajba került hajózónak alapvetően mit kell tennie. A legtöbb modern haderő készül a pilóták kimentésére, így, ha nem fenyeget közvetlen veszély, célszerű a roncs közelében maradni. Ez számos előnnyel járhat, például a segítségül érkező csapat így könnyebben megtalálhatja a hajózót. A műveletek során ma már folyamatosan nyomon követik a saját, illetve a baráti katonai gépeket, így a legtöbb esetben tudni lehet, merre keressék, ha eltűnik a radarernyőről. Általában a légi járművek is rendelkeznek vészhelyzeti adóval, amely például a becsapódás során egy meghatározott túlterhelés érték esetén aktiválódik. Természetesen a hagyományos polgári vészfrekvenciás adást az ellenség is könnyen bemérheti, de ma már léteznek speciális berendezések is, melyeket nehéz azonosítani.

A lelőtt, füstölgő roncs az ellenség számára is vonzó lehet, olyankor amennyiben lehetőség van rá, célszerű eltávolodni a helyszíntől. A bűvös páros az egy óra, illetve a 10 km: amennyiben ennyi idő alatt sikerül ilyen távolságra eljutni, az rövid távon jó esélyt jelent. Ennek az az oka, hogy az ellenség szintén a roncstól vagy a földet érés helyétől indul ki, és előbb-utóbb a területet körbezárja. 10 km távolság esetén viszont már akkora kordonra van szükség, hogy fizikailag is szinte lehetetlenné válik annak megszervezése és fenntartása. Könnyen kiszámítható, hogy ilyen sugarú kör esetén 62,8 km hosszú zárásról van szó, melyhez a váltások miatt több ezer főre van szükség. Ez elsőre túlzásnak tűnhet, azonban a terepen 10-20 méterenként van szükség egy-egy őrszemre, ráadásul váltással is számolni kell. A logisztikáról és technikáról nem is beszélve: kommunikációs eszközök, járművek, fegyverek, éjjellátók és természetesen elhelyezés, élelmezés. Ez pedig még a hadurak vagy a vallási fanatikusok számára is megoldandó probléma.

Felszerelések

Napjainkban a bevetésre induló hajózók ilyen szempontból is praktikus felszerelésekkel rendelkeznek. Természetesen nem egyformával: alapjaiban különbözik az alkalmazási terület, hiszen nem mindegy, hogy a pilóta például sivatag, őserdő, hegyvidék vagy éppen tenger felett kerülhet-e bajba. Az ideális megoldást azért a kombináció jelenti: a repülőgép-hordozóról a közel-keleti célpont ellen induló gép fedélzetén található készletnek például egyszerre többféle környezetben is biztosítania kell a túlélés legalapvetőbb feltételeit. Egy másik különbség a hajózó feladata: a helikopteresek felszerelése teljesen eltér a harcászati pilótákétól, hiszen egyrészt más körülményekről van szó, de a fizikai elérhetőség is eltérő lehet. Jó példa erre az egykori szovjet NAZ túlélő készletek családja: a 7-es számú általános jellegű képességeket biztosított, ezzel szemben az I-betűs kifejezetten a forgószárnyasok számára készült. Míg előbbiben még horgász felszerelés is helyet kapott, utóbbi jóval harciasabb célokat szolgált. A katapultüléseiről híres Zvezda iroda által kifejlesztett csomag az afganisztáni tapasztalatok alapján a hajózók mellényét jelentette, melyben a vészrádión és annak tartozékain kívül a kis méretű AKS-74U - akkori terminológia szerint - géppisztolyhoz használható tartalék tárak, sőt kézigránátok fértek el.

A vészrádió általában többféle funkcióval rendelkezik, adás-vételen kívül jeladóként is funkcionál. Sőt, a modern berendezések akár szöveges üzenetek továbbítására is képesek, így például segítségével a koordináta is könnyen és biztonságosan küldhető. Bár a régebbi típusok akkukapacitásának növelése érdekében ajánlott volt a test mellett, a ruha alatt tartani, ma már ez kevésbé okoz gondot. Emellett a titkosítás is alapvetőnek számít. Az önvédelem kapcsán általában maroklőfegyverekről beszélhetünk, néhány esetben géppisztolyról. Helikoptereseknél elterjedt szokás, hogy a hajózóra pisztoly kerül, a fedélzeten, elérhető helyen pedig egy „túlélő csomagban” gépkarabély, illetve tartalék tár is helyet kap. És azt se feledjük: a fegyverek nemcsak az ellenség, hanem a vadállatok ellen is jól jöhetnek. A kés szintén többfunkciós, sőt akár szerszámként is használható.

Természetesen kevésbé „harcias” eszközökre is szükség lehet: a nem üvegből, hanem fém lapból gyártott jelzőtükör rádiózás nélküli kommunikációra szolgál. Elavultnak tűnhet, ezzel szemben egyszerű és hasznos eszköz - és soha nem merül le. A különböző fénytechnikai eszközök - például lámpák - mellett az egyszer használatos füst és színes világítórúd is jól jöhet. A navigáció a földön is lényeges és az evés-ivás a túlélés szempontjából is létfontosságú. Bár manapság már sokféle modern tápanyagforrás is rendelkezésre áll, a hagyományos csokoládé valószínűleg még mindig a legnépszerűbbnek számít.

Fizikai kondíció

Bár voltak időszakok, amikor talán kevésbé vették komolyan ezt a területet, a katonai hajózók esetében kiemelten fontos a fizikai állapot. Ez már a speciális feladatrendszerhez is elengedhetetlen, a túlterhelést és egyéb fizikai követelményeket csak így lehet hatékonyan teljesíteni. A fizikai állapot szoros összefüggésben a mentális helyzetet is tükrözi. Lényeges tényező, hogy - bár mindig vannak kivételek - az átlagos hajózó nem különleges műveleti katona, sem élsportoló. Ugyanez a többi tényezőre is igaz, például a fegyverhasználatra és a lövészetre. Nem mellesleg úgysem tudna annyi lőszert magával vinni, hogy hosszú tűzpárbajt vívjon.

Egyéni képességek

Az egységes felkészítés ellenére ahogyan a levegőben, úgy a földi tevékenységek során is kiemelt jelentőséggel bír az egyén teljesítménye. Jó példa erre minden idők legsikeresebb harci pilótája Hans-Ulrich Rudel ezredes, aki többek között 517 harckocsit semmisített meg. A főtiszt Stukával több esetben is leszállásra kényszerült az ellenséges vonalak mögött. Az egyik esetben átúszta a jeges Dnyesztert, az egyébként versenyúszó lövésze odaveszett. Gyakorlatilag gatyában menekült napokon át, csak egy iránytű és a Lovagkeresztje maradt nála. Egy esetben elfogták a szovjet katonák, de sikerült meglépnie. Amikor végre németekkel találkozott, a rongyos, szedett-vedett alakról nem hitték el, hogy a Führer pilótája. Úgy bizonyította igazát, hogy előhúzta féltve őrzött kitüntetését. Azonban Rudel is kimagaslott a sportos német ideálok közül: nem dohányzott, alkoholt sem ivott, helyette napi 10 kilométert futott - nem is kedvelték bajtársai.

Harc vagy mentés?

A hajózók - vagy adott esetben más személyek - ellenséges területről történő kiemelése klasszikus nyugati kifejezéssel élve Combat Search And Rescue (CSAR), azaz harci kutatás-mentés. Ezzel kapcsolatban több tévhit is létezik: az egyik az, hogy hasonló, mint a hagyományos kutatás-mentés, csak háborús környezetben, ezáltal némi „fegyveres” kiegészítéssel. Ez egyáltalán nem igaz: a CSAR jóval több, egy komplex csomag. Egy ilyen bevetés többek között légtérellenőrző, felderítő, légi utántöltő, levegő-levegő, tűztámogató képességet is magában foglal. Jó példa erre a közelmúltbeli iráni akció, amikor az amerikai Hercules az ellenséges légtérben tankolta a helikoptereket. Természetesen olyan tényezők is létezhetnek - igaz kis mennyiségben - melyek a hagyományos kutatás-mentésnek részét képezik, a CSAR-nak esetleg nem. Ilyen lehet például az egészségügyi ellátás.

Emellett az eljárások is létfontosságúak, ezek pedig nemcsak technikai, illetve harcászati, hanem biztonsági előírásokat is tartalmaznak. Ilyen például az, hogy miképpen lehet minden kétséget kizáróan azonosítani azt a személyt, aki éppen a rádióban kommunikál. Ha például a bevetés előtt, direkt erre a célra megadott kérdésre az illető jól adja meg élete első autójának típusát, de eltéveszti annak színét, jó esélye van, hogy a hajózó már az ellenség „vendégszeretetét élvezi”.

Felkészülés a legrosszabbra

Mi történik, ha a jól felépített rendszer többször is csütörtököt mond? Természetesen arra az esetre is van megfelelő terv, ha a hajózó ellenséges fogságba kerül. A felkészítésnek az is részét képezi, hogy mi várható ebben az esetben és hogyan célszerű viselkedni. Ez egyrészt magára a fizikai túlélésre vonatkozik, másrészt a védett információk lehetőség szerinti megtartásáról. Ez a két tényező egyébként össze is függ: amennyiben a fogság körülményeit nem szabályozza a nemzetközi hadijog vagy egyik vagy másik fél nem tartja be, akkor pedig különösen igaz. Könnyen belegondolhatunk, hogy például egy felkelő vagy vallási fanatikus csoport esetében ez könnyen bekövetkezhet. A fogoly élete csak addig fontos a számukra, ameddig szükségük van rá, például információforrásként. Másrészt előfordulhat olyan helyzet, hogy a pilótát addig kínozzák, amíg kiszednek némi információt belőle. Ezen problémára találta meg azt a megoldást az irakiak „vendégszeretetét élvező” brit hajózó: a sorozatos kihallgatások során elsőre lényegesnek tűnő technikai paramétereket árult el. A valóságban csakis olyanok kerültek szóba, melyeket Nyugaton a szakmai könyvek, magazinok tartalmaztak, ezzel pedig semmilyen titkos információ nem került átadásra és a szövetséges bajtársait sem veszélyeztette. Természetesen ehhez az is kellett, hogy a kihallgató ne szakember legyen. Az is lényeges szempont, hogy a hírszerzőktől elöljáróik igencsak elvárják a hatékonyságot és egy diktatúrában ő maga is gyorsan a rácsok mögött találhatja magát.

A túlélési felkészítés egy magasabb szintje már kifejezetten arról szól, hogy mi történik akkor, ha a hajózó fogságba esik. Ezen a fázison általában akkor esik át valaki, ha az előzőeket már sikerrel teljesítette. Gyakran nem is végeztetik el minden hajózóval, hanem csak azokkal, akik magasabb kockázatnak vannak kitéve, kifejezetten ellenséges terület felett hajtanak végre bevetéseket. Az alkalmazott tematika a legszigorúbb titoknak számít, de az nyilvánvaló, hogy a fizikailag és szellemileg is durva bánásmód egyaránt a képzés részét képezi. Általában a biztosan bekövetkező kihallgatásokra is próbálják minél jobban felkészíteni az állományt. Természetesen mindenki tudja, hogy csak idő kérdése az, hogy mikor tudják megtörni a delikvenst.

Csúcsra járatva

A mentőakciók tökélyre fejlesztése a vietnámi háború során történt, melyről számos dokumentum is rendelkezésre áll. Az USA fegyveres erői 3744 merevszárnyú gépet és 5607 helikoptert vesztettek, ami - természetesen az elesetteket, a saját területen földet érteket és a többpilótás típusokat is figyelembe véve - egyben több ezer főnyi bajba jutott hajózót is jelentett. Természetesen nem ugyanolyan helyzetben voltak: egy helikopterpilóta, aki délen a saját erők által ellenőrzött térségben szállt le meghibásodott gépével, kevésbé volt bajban, mint az északra „átruccanó” bajtársai. Ráadásul mindannyian tudták milyen sors vár rájuk: voltak, akiket a felbőszült vidéki lakosság meglincselt, de a katonák fogságban sem számíthattak sokkal jobb bánásmódra. Nem véletlenül vált világszerte ismertté a rettegett „Hanoi Hilton” börtön. Ennek megismerésében nagy szerepe volt Jeremiah Denton fregattkapitánynak, aki A-6-os Intruderből katapultálva, még 1965-ben esett fogságba. Ő több börtönt is megjárt, közben fogva tartóik kényszerítették, hogy propaganda célra lefilmezzék. A főtiszt nem vesztette el lélekjelenlétét: pislogással morze kóddal küldött üzenetet bajtársainak. A T-O-R-T-U-R-E betűket jelezte, azaz összeolvasva magyarul a kínzásra, tehát a fogva tartás körülményeire utalt. A helytállását odahaza hivatalosan is elismerték, például már a hosszúra nyúlt, nyolcéves fogsága alatt előléptetésben részesült.

1972. május 10-én Robert Lodge őrnagy és fegyveroperátora, Roger Locher százados F-4D Phantom gépével Észak-Vietnám fölé indult bevetésre. Több MiG-gel csaptak össze, melyek közül hármat lelőttek, de a negyediknek őket sikerült becserkésznie. Az amerikaiak egyetlen ejtőernyőt sem láttak. Bár a pilótának nem sikerült katapultálnia, Locher a valóságban rendben földet ért. Csakhogy az ellenség egyik „darázsfészkében” találta magát: a közelben nemcsak légvédelmi állások, hanem még egy reptér is üzemelt. Így aztán már azzal is komoly bajban volt, hogy nem tudta elrejteni ernyőjét: az ugyanis egy fa tetején akadt fel, és nem sikerült lehalásznia.

Ráadásul az eligazításon korábban elhangzott: ennyire északon nem áll rendelkezésre a harci kutató-mentő támogatás, csak magukra számíthatnak. Ilyen viszonyok között az esetleges akció biztos kudarcra volt ítélve, sőt még az érkező helikopter is komoly veszélyben lett volna. Ezért a százados 22 napon át meg sem próbálta használni a vészrádióját, inkább igyekezett elhagyni a veszélyes környéket. Ehhez csak egy-egy pisztoly, kés, elsősegély csomag, szúnyogháló és két liter víz állt rendelkezésére. Érdemes belegondolni: még a bajban is mennyire higgadt tudott maradni, de ebben minden bizonnyal a kiképzés is szerepet játszott. Pontosan megtervezte a haladását, hogyan tudja a legjobb eséllyel elkerülni az ellenséges harcosokat vagy a számára legalább ilyen veszélyes civileket. Amikor sok nappal később a feje felett a jól ismert Phantomok hangját hallotta, végre vészjelzést küldött. Bár fogták a rádióadást, a bonyolult helyzet miatt egyből még nem sikerült kiemelni: a légvédelem és a MiG-ek megzavarták az akciót. Másrészt a bajtársai részéről fennállt a veszélye, hogy ő maga esetleg fogságban van és a kommunisták megpróbálják tőrbe csalni az amerikaiakat. A százados végül a 29. napon, a megpróbáltatások miatt súlyából 19 kilogrammot veszítve, de élve kijutott az ellenséges vonalak mögül.

A mudzsahedek ellen

A vietnámi hadszíntér vitathatatlanul maga volt a pokol, de a szovjet pilóták sem voltak könnyű helyzetben Afganisztánban. A fanatikus helyi harcosok csak a fegyverekkel bántak jól, az általuk elfogott szovjet katonákkal már kevésbé. Természetesen ez nemcsak a vallási és kulturális különbségekből adódott: a Vörös Hadsereg rendszeresen támadta a falvakat, akár harci helikopterekkel is. A felkelők egyébként is gyűlölték a forgószárnyasokat: a járőröző gépek mindig a legváratlanabb helyeken bukkantak fel és általában hatalmas veszteségeket okoztak. A bevetésre induló hajózók ezért kénytelenek voltak a legrosszabbra is felkészülni - a bemutatott NAZ-I mellényt sem véletlenül találták ki.

Konsztantyin Grigorjevics Pavljukov főhadnagy L-29-esen, majd MiG-21-esen kezdte pályáját. Később Szu-25-ös csatagépre került, így Afganisztánban is bevetésre került. 1987. január 21-én Stinger rakétával gépét lelőtték: szemtanúk szerint már az ejtőernyőn ereszkedve is tüzelt rá az ellenség. (Ez az eset is alátámasztja a vietnámi tapasztalatokat, miszerint nem minden fél tartja be a nemzetközi hadijogot.) Bár a lövések mellett a földetéréskor is megsérült, gépkarabélyából és pisztolyából is folyamatosan lőtte a rá vadászó felkelőket. Azok kezdetben élve akarták elkapni, ugyanis a pakisztániak és az amerikai CIA jutalmat tűzött ki értük. Amikor elfogyott a pilóta lőszere, az ellenség megadásra szólította fel. Válaszul az első kézigránátját a mudzsahedekre dobta, a másodikkal pedig magával végzett. A történet egy afgán kormányhű hírszerző tiszt jelentésének köszönhetően maradt fenn, ugyanis beépült a felkelők közé. A főhadnagy posztumusz megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

1988 augusztusában elfogták a szintén Szu-25-össel bevetésre induló Alekszander Ruckoj ezredest. A pilótának sikerült katapultálnia, de az ötödik napon mudzsahedek vették körül és elfogták. Megverték, majd Pakisztánba hurcolták, ahol a CIA szakemberei átvették az kihallgatását. Mivel az ezredes a 40. hadsereg légierejének parancsnokhelyettese volt, komoly fogásnak számított. Ezúttal elviselhető körülmények között tartották, igaz folyamatosan faggatták és fenyegették. Természetesen a szovjetek is értesültek a pilóta sorsáról és titkos csatornákon fogolycserét ajánlottak: végül egy elfogott CIA hírszerzőt adtak érte. Ruckoj később a történelembe is beírta magát: ő lett Oroszország alelnöke.

Saját területen

Ha valaki azt gondolja, hogy ha a hajózó saját területen ér földet, akkor minden rendben van. Ez azonban nem egyértelmű: nem egy olyan eset történt, amikor a légitámadásokba belefáradt civil lakosság bizony még a saját katonáival is ellenségesen viselkedett, különösen, amikor a negatív közhangulatra a propaganda is rátett egy lapáttal. Jó példa erre a szövetséges bombázások által megviselt, a propaganda által feltüzelt német lakosság, amely több esetben gondolkodás nélkül lincselte meg az elfogott pilótákat - akkor is, ha éppen a Luftwaffe állományába tartoztak. Egy másik jó példa erre az 1999-es szerbiai hadjárat: az egyik katapultált MiG-29-es pilóta még a saját nyelvén sem tudta meggyőzni a kétkedőket. Szorult helyzetéből az mentette meg, hogy közösen felhívták a feleségét, aki igazolni tudta a személyét.

Titok-titok hátán

Nevezzük CSAR-nak vagy bármi másnak, a bajba jutott hajózók kimentését minden fél nemcsak prioritásként, hanem hétpecsétes titokként is kezeli. Az említett iráni akció körül is rengeteg a kérdőjel, és várhatóan ez jó ideig még így is marad. Ennek ellenére a lényeg jól látszik: az USA - és jó néhány másik állam - vezetése egyszerűen nem engedheti meg, hogy pilótája ellenséges fogságba essen. A Herculesek, illetve a helikopterek elvesztése akár kudarcnak is tűnhet, azonban ők ezt egyáltalán nem így gondolják: céljukat elérték, így a művelet számukra győzelemmel végződött.